Kerper Eszter – pécsi és zalai gyökerekkel – a háború után ébredező budapesti tavaszon, 1945. május 23-án született...
Honnan fakadt az a nagyszerű életöröm, az emberekbe és a világba vetett ősbizalom, mellyel környezetéhez fordult? A válasz – elbeszéléseire, emlékképeire támaszkodva – egyszerű: a gyerekkor békéjéből (vagy már előbbről?), mindenesetre szülei derűje és a Tisztviselő-telepi Család utca világa (kiskamasz koráig otthona) örök nyomott hagyott kedélyén – a legjobb értelemben. Néhány akkori szomszéddal élete végéig ápolta az emlékeket. Leginkább telefonon – mert imádta a kapcsolattartás e laza, de mégis kapcsot jelentő és teremtő formáját.
A régi Rózsadombot is nagyon megszerette, ahová 1956-ban költöztek, többes társbérletbe: a Vérhalom tér, az Áfonya utca, a József-hegyi kilátó, az Áldás utcai iskola hatvanas évek-beli vidékies hangulata sokat emlegetett helyszínei a bontakozó kamaszlány világának, akit hobbi-fotós édesapja egyre többször örökített meg négy évvel fiatalabb húgával együtt. 1965: a máig joggal nosztalgiával emlegetett korszak kezdete, a konszolidáció évek – a Belváros, a Balaton, a bulik, a mozik és színházak: mi kell egy (két) szép, izgalmas arcú fiatal nőnek, aki imádta az életet, a társaságot, Párizst, a fényeket és a vidámságot. A szülők, Gizi néni és Feri bácsi mindig örömmel fogadták a barátokat, finomságokkal kényeztetve nemegyszer az ifjúságot. Jellemző történet: Eszter – úgy '67 táján a Vígszínháznál megpillantotta az ifjú, karakteres arcú, ígéretes tehetségként számontartott Tahi Tóth Lászlót és kollégáját, és néhány fotó erejéig megállította a vele egykorú ifjakat. Ők örömmel fogadták a spontán fotózkodást: bohódkodtak egy sort, majd telefonszámot kértek, amit a szőke leány meg is adott, mondván: "hozzánk bármikor lehet telefonálni". Egy éjszaka, hajnali két óra tájban Eszter anyukája, Gizi néni költögeti kislányát: "valami Laci keres"... Hát az ifjú művész szó szerint vette a "bármikort". Jó móka volt, és jellemző. Tahi Tóth Laci aztán többször is kóstolhatta Gizi néni finom süteményeit. (Fontos megjegyezni, hogy Eszter akkor már igen szerelmes volt későbbi párjába, fiai édesapjába, ezért tudott mindenki másra pajtásként nézni, felhőtlenül vicces kapcsolatokat kiépíteni. A fiúk általában ezt is nagyon csípték benne. Vagány volt, a szó legjobb értelmében, miközben észbontóan csinos, ahogy apukája fotói erről bárkit meggyőzhetnek.) A La Mancha lovagja magyarországi, Operett Színház-beli bemutatóján kéredzkedett be Darvas Ivánhoz, aki kizárólagos alapon játszotta Cervantes-Don Quijote szerepét, mert ki más? Eszter már korábban "imádta" a színészt Vígszínházi alakításai alapján, ám e párját ritkító musical hatása alatt elhatározta, őt is "becserkészi"..., amit Darvas egyáltalán nem bánt, csak azt nem értette, miért "bácsizza" őt a fotós hölgy. És ez így is maradt, mert Eszti tényleg "csak" tisztelte és szerette a tehetséges művészeket. Több civil fotó is készült aztán Ivánról, máig hatóan őszinte felvételek. Aztán... Eszter férjhez ment szerelméhez, Pelbárt Jánoshoz, majd világra hozta első fiát, Andrást, Darvas pedig nemsokára megismerte élete asszonyát és megmentőjét, gyermekei édesanyját – egy színházi fotós hölgy személyében.
Közben persze zajlottak a munkás hétköznapok a szeretett munkahelyeken: KÖTUKI, VIZITERV (fotólabor), mely helyszínek életreszóló barátságok megkötésére is alkalmat adtak (a kötukis kollégákkal minden évben buliztak egyet, még tavaly is!!!), a VIZITERV Margóval, a későbbi "francia kapcsolattal" kötötte örökre össze.
A család pécsi és zalai ágával szintén szoros kapcsolatokat ápolt. Elmondható: az EMBERI KAPCSOLATOK számára egyet jelentettek a világgal való jó viszonnyal, lelki békéjével.
A második fiúgyermek, Tamás is megérkezett, s a kis család – rövid kitérő után – visszaköltözött a szülői otthonba, az unokák és a nagyszülők nagy örömére. Eszti is nyugodtabban járhatott munkába, s végre kedvtelésének is újra hódolhatott. Színház és fotó: ezúttal, 1980 táján már jobbára csak a Vígszínház, a régi szép emlékek színtere. Tahi Tóth – akkora beváltva a hozzá fűzött reményeket – nagy szerepekben domborított (és bodorított, mert közben a színházban vészesen terjedt a dauer divata – a férfiak körében!), és most talán még jobban örült a fotóknak. Ahogy Ruttkai Éva és sokan mások.
Eszti közben a Műszaki Múzeum fotósaként újabb barátságokkal lett gazdagabb (szó szerint! ő ebben élte meg a legfontosabbat, a lelki gazdagságot), miközben persze szorgalmasan gyártotta a tárgyfotókat és otthon a rántott husikat és négercsókokat.
Később fotóművész férjével nagy elhatározásra jutottak, maszek vállalkozásba fogtak: egyedi színes nagyítások készültek házi készítésű hívógépeken. A nagyításban verhetetlen Eszti éjszakába nyúlóan "gyártott" – így hívta a műveletsort. Szerette a szép képeket, ezért is tudta oly türelmesen végezni e mások számára tán egyhangúnak látszó munkát. Közben ellátta a családot, a lassan kirepülő gyerekek lehetőségeit is számba véve, hiszen a fiúk boldogulása családi alapprogramként működött benne (Jánossal egyetemben). Eladták a rózsadombi lakást, új élet, új helyszínek... (bár a legtöbb dolog maradt a régiben)... Szeretett édesapja még 1980 januárjában, infarktusban meghalt, erről nem szeretett beszélni. Édesanyja 1997-ben hunyt el: együtt nyugszanak az Óbudai temető ligetes, madárdalos, hegyekkel ölelt részén.
Eszti a Budafoki úton, közvetlenül a Műszaki Egyetem mögött találta meg azt az otthont, ahol tényleg jól érezte magát: közel a Gellérthegy, a Szabadság-híd, amin percek alatt odaát lehet: minden elérhető közelségben. Egyúttal ő is könnyen megközelíthető maradt, hiszen a diáról – főleg kiállításokra – készített színes papírképekért a megrendelők egymásnak adták a kilincset. Az emberpróbáló munkát a felszabadító korkedvezményes nyugdíjas évek váltották, természetesen nem otthonüléssel! Sikerült bejutnia a mindig csodált Iparművészeti Múzeum (a szecesszió e remek) épületébe, előbb mint teremőr dolgozott, majd hamarosan az adattár alkalmazottja lett. Imádta! Ennél csak az szerzett neki nagyobb boldogságot, hogy megszülettek AZ UNOKÁK. Két petéjű ikrek, két csodás kisfiú: Marci és Riki, akiknél nem győzött eleget lenni, nem tudott betelni szépségükkel.
A múzeumból leépítés miatt el kellett jönnie, de hamarosan megtalálta a neki való munka: egy sókuckóban dolgozott, rengeteg gyerekkel találkozhatott. Hetente kétszer unokázott, háromszor volt a "sóban", a hétvége a férjével telt. (Amúgy külön lakásban laktak: a hosszú házasság titka...) Jókat főzött, filmeket néztek, sokat nevettek, mert veszekedni nem szeretett.
Az unokázás mellett maradt idő a barátokra is: találkozók, telefonok, néha színház a nászasszonnyal, akivel szintén nagyon jóban volt, osztálytalálkozók, buli a régi kollégákkal – zajlott az élet.
Egy korábbi jellemző szokásuk volt férjével a mozizás: egy jó, lehetőleg feliratos francia film, aztán egy jó vacsora a Bécsi szeletben (jobbára bécsi szelet, mely lelóg a tányérról...).
Persze, minden elmúlik egyszer, mondja a sláger, és tényleg elmúlik.., a dolgok természete szerint.
Marad az eleven emlékezés.
Eszti május 23-án lett volna hetven éves, de ezt nem várta meg: március 26-án ment el közülünk. Ebben édesapját követte, aki szintén hetvenedik évében távozott hirtelen és feldolgozhatatlanul.
Eszti sírja az Óbudai temetőben szeretett szüleivel közös: madárdalos, ligetes, hegyekkel korülölelt.
